A XVIII. századi felvilágosult abszolutizmust kikezdte az idő vasfoga. Oroszországban 1917-ben szüntették meg. Félig.

Míg a többiek körül néztek, tanakodtak, mit lehetne kezdeni, addig Lenin a jövőbe mutatott, s azt mondta: előre, kövessetek a földi paradicsomba! Tudom az utat, az egyetlent. Hogy érveinek nyomatékot adjon, elővette pisztolyát - Na, mi lesz? Indulás! Felépíteni minden munkás álmát: a munkások államát. Megérdemlik, hisz vállukon a világ. De milyen legyen? Olyan erős és hatalmas, mint Amerika! Sőt, hatalmasabb! Ott a lapát. Hajrá! A Párt vezetésével tervek szerint előre az ipari forradalomba! Bisztra, bisztra! Saját államuk építik elvtársak, igazán hozhatnak egy kis áldozatot érte! Aki lazsál, szabotál! Aki kételkedik, eretnek. A cél szentesít. A tudás a hatalom monopóliuma. Letéteményese a Párt. Mindent tud és mindig igaza van. Szemünk fénye egysége. Ha megbomlik, mindennek vége. A kollektív tudatlanság erő. Megbontani bűn. A bűnt a gondolat szüli, az egyéni. Meg kell előzni! A tettet még az elkövetés előtt le kell leplezni, a tettest el kell ítélni. Hogy nem követett el semmit? Hogy eszébe se jutott? Hogy gondolatai sincsenek? Először mindenki ezt mondja. Milliók és milliók mondták. Akiket aztán a Keleti Birodalom legnagyobb építőipari vállalkozása, az Államvédelmi Főigazgatóság, vett gondjaiba rabszolgatelepein.

Nyugat Európa nagy részén amerikaiak állomásoztak. Kelet Európa egymással marakodó nemzetei ugyanazt kapták büntetésül. Magyarország is a Keleti Birodalom egyik provinciája lett. Ennek ellenére sokan remélték, hogy a katasztrófa után végre demokrácia lesz. Azonban a demokráciának különös felfogása uralkodott Magyarországon. Például, csak pártok számára volt engedélyezett a lapkiadás. Aztán: a választásokon elért eredmények alapján a pártok arányosan elosztották egymás között az állami és önkormányzati szféra álláshelyeit, az utolsó altiszti státuszt is beleértve.

- Sajnos nem megy öregem. Tegnap felvettünk egy szociáldemokrata sírásót és a koalíciós egyensúly miatt nekem most egy parasztpárti kazánfűtőt kell felvennem.

Egyesek négy-öt párt igazolványát is maguknál hordták, hogy kiutalások, szerződések elnyerésénél hasznukat vegyék. "Nyers, vad hatalmi harc volt ez." Ahol a siker filozófiája: "Mutassatok egy segget, amit ki nem nyaltam volna! Rohanok! Ne tartóztassatok! Utánam fiúk, előre!" Egy újságíró, Molnár Jóska, mondogatta ezt mindig akkoriban.

A tévedhetetlen mindent tudók pártjának Magyarországon is volt tagozata. 1945-ig pár száz fős társaság illegalitásban. Egymásról is alig tudtak. Fedőneveken az eszméért éltek, haltak, és hajthatatlanul kemények voltak. Többen fedő - és később felvett - neveikkel is ezt akarták bizonyítani: Vas, Acél, Gyémánt. 1947-ben fél millió tagot számlált pártjuk. A választásokon csalással is "csak" huszonkét százalékot tudtak szerezni. Ez bosszantotta őket. - Éretlenek! De nem baj, majd megtanulják!

Ateisták voltak, viszont feltétel nélkül hittek a Pártban. Annak vezetője - Sztálin elvtárs - volt az élő isten, a kommunista felekezet szent iratainak értelmezője. Moszkvában székelt, és akkora volt, hogy keze Berlinig ért. Sőt, gyakran azon is túl. Eredetileg szegény grúz papnövendék volt. Korán politikai banditizmusra adta fejét. A bankrablás a kizsákmányolás elleni harc egyik formája - írta mint fiatal forradalmár jegyzetfüzetébe. Halála után három évvel a tévedhetetlen mindent tudók pártjának főtanácsa bevallotta, hogy a világ legnagyobb tömeggyilkosa. Egyik legjobb tanítványa lett a magyarok bölcs vezére.

Rákosi Mátyás 1940-ben szabadult a szegedi Csillagbörtönből, ahol a legvadabb sztálini időket volt szerencséje tölteni. 1919-es forradalmi tevékenységéért - felségsértés, lázadás, tettestársként vagy felbujtóként néhány tucat gyilkosság, pénzhamisítás - ítélték el. Még börtönben ült, mikor megkapta a szovjet állampolgárságot, és beválasztották a kommunista pártok tevékenységét koordináló Komintern vezetésébe. Büntetésnek háromnegyed részének letöltése után feltételesen szabadlábra helyezték és megengedték neki, hogy családtagjai meglátogatására egy hónapra a Keleti Birodalomba utazzon. Persze nem tért vissza. Hogy ne is térhessen, körözést adtak ki ellene. Az érte kapott 1849-ben zsákmányolt honvéd zászlókat pedig ünnepélyesen a budai várba vitték.

Az üldözöttség és a börtön volt a kommunisták nagy élménye. Az Eszme, a Párt katonái, hitvallói és mártírjai ők, kik saját golgotájukat járják így együtt, bár önként, de központi utasításra. Térítettek, harcot hirdettek és harcoltak.

Még a felvilágosult, humanista cári világban történt, hogy egy csapat szocialista forradalmárt Szibériába vittek száműzetésbe. Útközben egy börtönben pihentek meg, ahol a csapat forradalmár fellázadt. Elfoglalták a börtönt, személyzetét kirakták, és a kapu felé nagy betűkkel kiírták: szabadság.

Ezt a szabadságot hozta el a Vörös Hadsereggel együtt érkező moszkvai magyar emigráció. Saját fegyveres erejük a rendőrség lett, legfontosabb szerve annak államvédelmi osztálya. Az első ember, akit letartóztattak egy kommunista volt: Demény Pál. Régi 19-es elvtárs. A horthysta és nyilas időkben becsülettel helytállt, börtönben is ült. Viszont azzal, hogy a moszkvaitól független csoportot szervezett elkövette a főbenjáró bűnt: megbontotta a pártegységet. Ráadásul csoportja nagyobb volt, mint a hivatalos moszkvai. Bebörtönzése mellett szólt még, hogy saját feje és bátorsága is volt. A rettegett szabósegéd, Péter Gábor, személyesen tartóztatta le. Ő félelmetes nevét Deménytől kapta nemrég hamis irataival együtt. Kezdetben egy asztalnál ettek, elalhatott egy irodában, esténként politikai szemináriumokat tartott az ügyeletes rendőrtiszteknek, de hamarosan ő is lekerült a pincebörtönbe. 1945. május 1-én már innen hozatta fel Péter azzal, hogy " Gyere, hát a május elsejei felvonulást végig kell nézned! Azt mégsem tehetem, hogy te ne lásd az első szabad május elsejét! Gyere ide az ablakhoz!"

Ennek a Péternek nemcsak szakképzett verőlegényei, hanem államilag fizetett háztartási alkalmazottai is voltak. Cselédei vallomása szerint olyan ember volt, aki lebecsüli munkájukat. Fényűző életmódot folytatott, több mint negyven öltöny ruhája volt, és nem engedte, hogy szabadsággal köszöntsék őt alkalmazottai. Akkoriban a "szabadság" volt a hivatalos üdvözlési forma Magyarországon. Előtte meg az, hogy "kiirtás", akarom mondani: "kitartás." Amire továbbra is nagy szükség volt, mert a kiirtás volt a program.

A Szabó Dezső által finoman görény kurzusnak nevezett keresztény kezdte azzal, hogy a polgári társadalom egy részét - a rohadt zsidót - jogfosztotta, ami szadista rablógyilkosság sorozatba torkollott, amihez a magyar állam biztosította a jogi kereteket és a végrehajtó apparátust. A polgári társadalom megmaradt részét fajra és felekezetre való tekintett nélkül a kommunisták intézték el.

Volt olyan szerencsétlen, aki fajvédelem címszó alatt előbb megélhetését vesztette el, aztán munkaszolgálatra ment a Don-kanyarba, onnan hazavergődve meg tovább egy német munkatáborba. Felszabadulás után hazajött. Itthon kiderült, míg távol volt jórészt kiirtották családját. Újra kezdett. Mondjuk üzletet, vagy irodát nyitott. És maradt továbbra is megbélyegzett, mint rohadt burzsuj.

Ellenük folyt az osztályharc, azok ellen, akik születési helyzet, tehetség, szorgalom, tanulás, hozzáértés vagy kegy, ügyeskedés, házasság, esetleg szerencse révén vitték valamire az életben. Az ilyet, ha köztisztviselő vagy közalkalmazott volt, ki kellett rúgni, ha független egzisztencia, tönkre kellett tenni. Válogatás nélkül. Legegyszerűbb volt tollvonással elvenni mindenük és deportálni őket valahova a világvégére egy putriba. Gyermekeiket kizárták a felsőoktatásból.

Minél üresebb volt valakinek a feje, annál használhatóbb volt az új rendszer számára, hisz csak hinni kellett az eszmében, tanulmányozni a szent iratokat és követni a tévedhetetlen mindentudók pártjának utasításait gondolkodás nélkül. Így lehettek az államosítások idején máról holnapra melósból igazgatók, akiket azzal leptek meg a gyár kapujában, hogy - Kovács szaktárs, mától fogva Te vagy itt az igazgató. Például Szabó János helyi-ipari miniszter (1952-53) tanult szakmája lakatos volt. Egy ízben vidéki útjáról felháborodva térti vissza minisztériumába, mert a vásárban sehol sem látta gyermekkora kedvenc játékát, a fütyülő seggű lovat. Elrendelte gyártását, amiről aztán rendszeresen jelentéseket kért.

Nem véletlen jelentette ki Dinnyés Lajos 1947-ben, hogy "képzeljétek, hol tart ez az ország, ha én vagyok a miniszterelnöke." És utána csak még rosszabb lett.

Közgazdászok - ráadásul marxisták - már az ötvenes években figyelmeztették a politikai vezetést, hogy nem lesz jó vége. Hiába, mert ahogy Demény Pál is megmondta, "akkor nem tudni, hinni akartunk."

Hitték, hogy utol kell érni, meg kell haladni, különben az ország ki van szolgáltatva falra festett ellenségeinek. Ergo létérdek a központilag elrendelt tervezett szervezett erőszakos modernizáció. Gyár, gyár, gyár az Alföld tengersík vidékin, völgyvidéken és hegygerincen át. A parasztok egyik felét munkássá léptették elő, s ment az építkezésekre meg a gyárakba. Másik fele a földekre. Nekik kellett előállítani azt a keveset, amit az ország megevett, és azt a sokat, aminek az árából fedezték az iparosítás költségeit. A Terv sikerében a lakosságot is érdekeltté tették azzal, hogy tervkölcsönt jegyezhettek, amit fizetésükből vontak. Aki nem jegyzett, az nem bízott a Terv sikerében. Mivel a tévedhetetlen mindentudók pártjának tervei szentek voltak és sérthetetlenek, így az ilyen könnyen az állami inkvizíció valamelyik kínzókamrájában találhatta magát.

Na, de nem az volt a legnagyobb baj, hogy 1952-ben, az első ötéves terv harmadik évében be kellett vezetni az élelmiszer jegyeket. Ugyan, errefelé megszokták, hogy megszopják. Hanem hogy a XIX. századi szent iratok alapján megálmodott és szovjet mintára felépített vas és acél országa - hogy ne mondjam - idejétmúlt volt és gazdaságossági szempontok sem léteztek. A törvényszerűen bekövetkező kudarcokért persze megtalálták a felelősöket, az árulókat, a munkásosztály és a nép ellenségeit, saját soraikban is.

De láss csodát! Munkálkodásuk eredményeképpen néhány röpke év alatt megszületett a kívánt, soha nem látott, osztálykorlátokat nem ismerő összmagyar demokratikus népi egység. Csak éppen nem a Párt háta mögött, ahogy elképzelték, hanem azzal szemben.

1956 legfőbb követelése volt, hogy "ruszkik haza!" Ezen bukott el.

Október 23-án Nagy Imre a parlament erkélyéről beszélt a tüntetőkhöz. Előtte az oroszok kerek-perec megmondták neki, hogy bármit megígérhet, csak ezt nem. Megígérte, hogy tárgyalásokat kezdenek róla. Elhitette, hogy van remény. És ahelyett, hogy a helyzetet kihasználva reális kompromisszumot hozott volna létre az érdekelt felek között a halálra ítélt forradalom élére állt.

Ez a Nagy Imre - 1952-ben begyűjtési miniszterként fosztotta ki a parasztokat, majd 1953-ban miniszterelnökként könnyített helyzetükön - volt a Párt reformszárnyának, a kijózanodottaknak vezetője. Velük szemben álltak a Rákosi vezette veszettek. Közöttük ült az aktuális irányt mindig fegyelmezetten követő pártapparátus, akik a rendszer működtetésében, előjogaikban, puha és párnás székeikben voltak érdekeltek. Az ő kedvencük volt Kádár. Nagy Imre a párton kívüliek, a társadalom felé nyújtotta ki kezét, de a ruszkik nélkül nem nyerhetett. Mikor nem hajtotta végre feladatát, a rendcsinálást, helyette az oroszok Kádárt választották.

A magyarok ekkoriban nem csak úgy saját fejük, érzéseik szerint éltek bele a világba léhán, hanem központilag meghatározott szigorú tervek szerint, amit a Terv Hivatal dolgozott ki. Kezdetben légvárakat építettek bennük, a végén már csak légkunyhókra futotta, arra is csak kötelező ingyenmunka mellett.

Maguk sem értették, mi a baj. Hisz öt évre előre oly gondosan megterveztek, szabályoztak, kiszámoltak, elosztottak, előírtak mindent az utolsó szögig, kinek, miből, pontosan mennyit, milyet, mekkorát, mennyi idő alatt, milyen áron kell előállítania és elfogyasztania, hogy mindenkinek jó, sőt jobb legyen. De csak egyre rosszabb lett, és nem érették, hogy-hogy. Mert volt egy határ, amit nem léphettek át: a szocialistának nevezett rendszert nem kérdőjelezhették meg.

De fel sem nagyon merült, mert a beleszületetteknek ez már természetes volt: a világ jobbik felén ez így működik. Ezt tanulták, olvasták, látták, hallották, szagolták, tapintották, vallották, hitték, gondolták, élték. És a rendszer keretén belül akár még ésszerűnek is tűnhettek a dolgok. Csak hát ez a keret a butaság járma volt. Ebbe a járomba hajtották fejük, ebben próbáltak meg versenyt futni. És óriás sikerként könyvelték el, hogy "legalább van mit enni" - egy mezőgazdasági országban.

Ahol a nyereséget elvonták attól, aki megtermelte, hogy veszteséges üzemeket finanszírozzanak belőle, fizessék az állami mega-adminisztrációt, meg a Párt hatalmas irányító, végrehajtó és ellenőrző apparátusát, meg a hiteleket, amiket e rendszer fenntartására igénybe vettek. Moszkva segített, ahogy tudott, de a 80-as évek elejére tanácsoknál többre már nem futotta. Viszont pénzt kellett szerezni - vagy csődöt jelenteni és felszámolni. Hát nézzük! Kitől kérhetnénk még? És nem maradt más, csak a Nemzetköz Valutaalap. A halálra ítélt burzsoá kapitalista osztályellenség marka. Feltételei vannak: ésszerűséget kér. Nem volt más választás. Ha lett volna, kihasználják.

A Keleti Birodalom tudtával és rosszallásával a magyarok felvételi kérelmet nyújtottak be. A siker érdekében következetesen olyan mélységig meghamisították az ország gazdasági helyzetének adatait, hogy az IMF szakértői észre ne vegyék, hogy minden szó és szám hazugság. Mikor ez meg volt, már csak pénzt kellett szerezni a belépti díjra, amire Kína adott kölcsön. És amint beléptek rögtön kölcsönt vettek fel, hogy tovább finanszírozzák rendszerük. A tagság révén könnyebben tudtak pénzt szerezni a szabadpiacon, igaz drágábban, de feltételek nélkül. Mikor a számlák rendezése már napi gondokat okozott, Fekete János főkoldus körbekalapozta a világot. Az a maroknyi beavatatott meg, aki hivatalától fogva megismerhette a számokat, inni kezdett. Már aki addig meg tudta őrizni józanságát.

1988-ban Tabajdi Csaba vezette pártmunkás küldöttség járt Moszkvában. Kérték, magyarázzák el nekik, hogy tulajdonképpen mi az a szocializmus. Azt a választ kapták, hogy „pillanatnyilag nincs érvényes válaszunk rá... Elképzelhető például, hogy Amerikában a részvénytársaságok a szocializmus egyfajta csíráját képezik... El kell kezdeni - legalább kísérleti céllal - a tulajdonformák átalakítását… a részvénytársaságok adta lehetőségek kihasználását."

A vesszőfutás hamarosan folytatódik.